A Szabolcsi földvár és templom a magyar történelmi emlékhelyek között
A szabolcsi földvár Közép-Európa legnagyobb, épségben maradt földvára. Földvár alatt általában a védelmi funkciót ellátó, sáncokkal körülzárt építmény értünk, ami az őskortól a középkorig több helyen létesült.
Európában az első fa, föld szerkezetű földsáncok már a bronzkorban megjelentek. A 9. században az arabok, vikingek és magyarok betörése miatti védekezésként indultak el a nagyobb erődök építési munkálatai. Szokássá vált a fontosabb épületeket, épületegyütteseket árokkal, földsánccal körbevenni.
A magyarországi földvárak, illetve a Kárpát-medencei földvárak építési idejük szerint különböző képet mutatnak. Vannak olyan földvárak, amelyek a bronzkorban már álltak, másokat germánok vagy szlávok építettek. A 10. századtól Magyarország a germán és szláv államoktól átvette a várépítési technikákat.
A régészeti ásatások, földvárkutatások többsége 1945 után indult meg, ezek bebizonyították, hogy keletkezésük a 11. század első felére, tehát az államalapítás és a Német-Római birodalommal folytatott háborúzás időszakára tehetők. Ebben a korszakban a belső konszolidáció megteremtésén és a külső fenyegetés elhárításán volt a hangsúly, Géza és István állama euekre a várakra támaszkodott. Az újonnan létrejött királyságnak gyorsan ki kellett alakítani várhálózatát, ehhez pedig az egykori római erődöket, illetve földvárakat használták.
Az államalapítás korába jön létre a várrendszer szerkezete a Magyar Királyság területén, amely aztán az egész Árpád-korban meghatározza a katonai, védelmi, közigazgatási, egyházszervezési és településfejlődési folyamatokat. Ennek a rendszernek az alapja a földvárak voltak, amelyek gyakran folyók mellé, jelentős utakhoz, fontos átkelőhelyek közelébe emelték és nagyon ritka esetben magaslaton épültek. Kezdetben ezek rácsos szerkezetű sáncok voltak. A vármegyék központjában álló földvárak az Árpád-kor katonai erődítményhálózatai voltak. A földvárak nem faszerkezettel erősített földsáncok voltak, hanem földdel feltöltött favárak.
A király által kinevezett ispánok a földvárakban lévő központokból igazgatták a hozzájuk tartozó várbirtokot. A földvárak tehát olyan katonai, igazgatási, egyházi és kereskedelmi központok voltak, amelyből az Árpád-kor városhálózata nőtt ki. Az ország keleti felében a várak keleti gyepűjének belső peremén épültek. A legnagyobb Abaújvár és Szabolcs volt, amelyek a Kijevi Rusz felé vezető kereskedelmi utakat zárták le. A keleti területeken elhelyezkedő várak közül kiemelkedett Borsod, Zemplén, Torda, Kolozsvár. A földvárak egy másik része az 11. században kialakuló hercegségi központokban épültek, mint Bihar és Nyitra.
A 11. század utolsó harmadában békésebb idők következtek, a nagyobb erődítmények elveszítették jelentőségüket és betagozódtak a vármegyehálózatba. Szent László korára már nem volt szükség nagy építményekre, az újonnan épült várak kisebbek lettek, olcsóbb is volt őket felépíteni.
A szabolcsi földvár Közép-Európa legnagyobb épségben maradt földvára, melynek lábánál egy román kori templom áll. A régészeti feltárására először 1894-ben került sor Jósa András vezetésével. Ekkor derült ki, hogy a sáncokat valaha gerendaszerkezet tartotta össze, így arra a következtetésre jutottak, hogy a földvár két korszakban épült. Az elsőt valószínűleg az avarok építették, majd a honfoglaláskor a magyarok ezt az erődöt erősítették meg. A földvár életében a legjelentősebb régészeti feltárás 1969-1971 között zajlottak. A Németh Péter vezette régészeti kutatások során kiderült, hogy a keleti oldala mentén egy 7 méter széles és három méter mély vizesárok húzódott, amely a földvárat lényegében egy csatornával leválasztott mesterséges szigetté alakította, amelyet egy felvonóhídon lehetett megközelíteni. A földvár 280 m hosszú, 140 m széles, 33 ezer négyzetméteren elterülő gyeppel fedett háromszög alakú földterület, amelynek három oldalán voltak kapui. A hatalmas mennyiségű földet egy kazettás faszerkezet tartotta össze. A földvárak nem faszerkezettel erősített földsáncok voltak, hanem földdel feltöltött favárak. Tehát favárak voltak és nem földből készült várak. A várfalakat egymáshoz erősített kazettákból építették fel, amelyeket földdel töltöttek fel. A szabolcsi földvár sáncának tetején mellvéd és járószint húzódott végig, ami szükség esetén a védelmi állás volt. A sánc tetejének külső peremén függőleges gerendákból álló mellvéd húzódott, amelyet vesszővel fontak be és agyaggal tapasztottak be. A fölvár három sarkán figyelőtorony állt. A földvár keleti oldala mentén egy 7 méter széles és három méter mély vizesárok húzódott, amely a vizet a Tiszából kapta és egy másik ponton a Tiszába vezette vissza. A földvárat ezzel egy mesterséges szigetté alakították, amelyet egy felvonóhídon lehetett megközelíteni, a kapui pedig három irányban voltak. A sánc legmagasabb pontja és legalacsonyabb belső része közötti szintkülönbség eléri a 16 métert.
Korábban úgy gondolták, a földvárakat nem lakták, elsődlegesen hadászati szerepet töltöttek be, és kizárólag veszély esetén húzódtak be az emberek. A régészeti kutatások viszont mást eredményre jutottak, bebizonyították, hogy a földváraknak voltak állandó lakói. Sőt, fontos igazgatási centrumok voltak, ezért többségükben rangosabb kőépületek alapjai kerültek elő az ásatások során. A várispánság központi épületei épületek a várak belsejében, illetve a legkorábbi templomaink is itt kaptak helyet. Az ispánok a földvárakban lévő központokból igazgatták a hozzájuk tartozó várbirtokot és vármegyét. A földvárak olyan katonai, igazgatási, egyházi és kereskedelmi központok voltak, amelyből az Árpád-kor városhálózata kialakult.
Hanyatlásuk és kővárrá alakulásuk a 13. század második felében és a 14. század első felében indul el.. A tatárjárás idején a mongol lovasseregek elfoglalták és lerombolták Szabolcs várát, mely ezután elvesztette katonai jelentőségét.
A várakat és a hozzájuk tartozó várbirtokot a királyok eladományozzák, ezzel magánkézre kerülnek. A települést és a várat királyi adományként a Szentemágócs nemzetség egyik ága kapta 1266-ban, akik 1380-ig voltak itt birtokosok. Karbantartás hiányában a faszerkezetek elkorhadtak, a benne lévő földfeltöltés pedig szétterült. A 18. században a vár belső részét temetőként használták.
1896-ban a vár egyik falán millenniumi emlékművet emeltek, 1996-ban, a honfoglalás millecentenáriumán pedig a vár bejáratánál felavatták Szabolcs vezér szobrát.