Apró, nem túl jelentékenynek tűnő növény, ráadásul büdös, mégis kapott egy önálló világnapot, és ez egyáltalán nem véletlen. A fokhagyma diadalmas pályafutása igen korán megkezdődött az emberiség történelme során, s őseink legalább akkora elismeréssel hódoltak hatása előtt, mint kortársaink.

Az ókori Egyiptomban például hamar felismerték számos egészségügyi területen megmutatkozó gyógyhatását, nem csoda hát, hogy

a piramisokat építő rabszolgáknak minden reggel „illatos” kis fokhagymagerezdeket osztogattak

a munkafelügyelők. Így sokkal kevesebb megbetegedés fordult elő, gyorsabban haladt a munka, a fáraók pedig ettől olyan elégedettnek bizonyultak, hogy - biztos, ami biztos - még

múmiájuk mellé is odahelyeztettek párat a csodanövényből.

Elvégre az örök élet során sem árt az embernek, ha jó bőrben van…

Ma már persze nevesíteni is tudjuk, miből származik a „csodatévő” hatás, amelynek bevetésével a későbbi évszázadok során a népgyógyászat is lelkesen élt. A fokhagymában lévő allicin nevű vegyület

gomba- és baktériumölő hatású,

többek között ennek köszönhető tehát, hogy sok légúti, „megfázásos” betegséget gyakran már a tünetek kezdetén legyőzhetünk vele, s a megelőzés terén is aranyérmes.  

Mindez azonban csak egy előnye a sok közül. Ha ajánlania kellene magát, a fokhagyma legalább ilyen büszkén említhetné

általános immunrendszer- erősítő hatását, a vérnyomásra való kedvező befolyását, a szív- és érrendszer fitten tartását.

Azzal pedig nyilván külön hetvenkedne,  hogy az egykori néphit - s számtalan filmalkotás tanúsága - szerint még a vámpírokat is távoltartja…

Azt a vádat viszont, miszerint a szerelmesek nem részesítik őt nagy előnyben, biztosan cáfolná. Hiszen, hisszük vagy nem,

gyermekáldásra vágyó dédanyáink bizony előszeretettel tálalták férjüknek a fokhagymát,

bízva a növény szexuális vágyat növelő erejében. A szaga meg ugyan kit érdekelt!

Ha ezek után netán kedvet kaptak volna egy finom fokhagymás étel elfogyasztásához, a világnap alkalmából érdemes egy különlegesebb formában megtisztelni a nemes étket, például egy

muzsdéj elkészítésével.

Ezt az erősen csípős szószt a románok előszeretettel fogyasztják a miccshez, a birkahúsokhoz, s elengedhetetlen tartozéka a vasárnapi ebédeknek. Alapreceptje könnyen és gyorsan elkészíthető, hogy aztán kedvünk szerint számtalan formában variáljuk…

Nincs szükségünk másra, csupán négy fej fokhagymára, amiket meghámozást követően egy késsel vagy fokhagymatörővel összeroppantunk. Majd egy mozsárban két nagy csipet sót teszünk hozzájuk, s nyolc evőkanálnyi olajjal addig kevergetjük, míg krémes nem lesz.

Ha ezt a sűrűbb alapszószt

felhígítjuk vízzel, ínycsiklandó módon megbolondíthatjuk vele a grillezett húsokat.

A pikánsabb ízek kedvelői viszont víz helyett adjanak inkább mustárt és némi frissen facsart citromlevet az alaphoz, s máris kész

a mustáros muzsdéj.

Ha a mustárt kihagyjuk, s csak egy egész citrom levével hígítjuk szószunkat, garantáltan nagyszerű ízvilággal szolgál majd a halas ételekhez.

A sort természetesen folytathatnánk, de miért is vennénk el kedves olvasóinktól a kísérletezés örömét?

Fokhagymára és muzsdéjra fel!

Fotó forrása: illusztráció, unsplash